A megcsalás vagy kikacsintás vajon ok e szakításra? Véleményem szerint nem. De vajon hányszor lehet ezzel visszaérni, hányszor kell megbocsájtani? 

Az első fejezet rögtön a bulvárral nyit. De ne aggódjon a kedves Olvasó, a többi fejezet is fog tartogatni érdekességeket. Lesznek nagyot döngő érdekességek az életemről; a közös életünkről, és lesz olyan is, amiben a lelkem mélyére merülünk majd. Szóval az elején nem lövöm el az összes puskaport.

1. fejezet részei:
   1. Baljós árnyak: az ismerkedés
   2. Többen voltunk aznap este: én lettem a befutó
   3. Főiskolás kalandok: Elcseszett ünnepek és nyaralások - A szerető rajtam keresi, hogy hol van
   4. A művészeti kolléga: Állnéven mondom, hogy „szeretlek.” -Dugás a halál árnyékában
   5. Intermezzo: A kémiatánár - Kellemetlen beszélgetés
   6. Két lépéssel közelebb a diákomhoz: etikus? Francot érdekli. - "Hiányzik a szex" - Írta a levélben a nebuló
   7. Intermezzo: Az egyetemen
   8. A matektanár: aljas víz partot most - "Csak egy barát, mint bárki más" - hazudik a legújabb. 

"Azért válok, mert nem akarok hazudni." - Mondta akkor a feleségem. Ez valahol kapcsolatmentő terápia után, és az új faszijának küldött szívecskés emoji között történt. Megspékelte még pár Nők lapja caffe szintű divatos idézettel. Például olyannal, hogy "A boldog anyuka, a jó anyuka". 

Az egész életét hazugságban élte, ebben nőt fel és ez lett. Belekerültem én is. Szívtuk közösen a mérget a levegőben. Végül a lélegzetünk kifújásakor a saját magunk által gyártott toxikus anyaggal mi is hozzájárultunk a családunkat körülölelő levegő szennyezettségéhez. 

A történetem 22 évet ölel át. Elmesélem a mennyországot és a poklot is, amit többször megéltem.

A leírtakban a neveket megváltoztatom. A levelek, beszélgetések, üzenetváltások valódiak lesznek, úgy mit, ahogy a történet is.

Hogy miért is írom le? Mert segít feldolgozni azt az űrt, amit a család és gyerekek elvesztése okozott.

És akkor vissza a bevezetőre. „… nem akarok hazudni.” A kijelentése óta többször megtette. Telefonon, a bíróság előtt, személyesen.

Amikor, térdelve könyörögtem, hogy változzunk meg és küzdjünk még egyszer a családunkért, akkor az anyjától eltanult felemelt orr pozícióban csak annyit vágott oda: „ilyen korban az emberek már nem változnak”. Igaza lett… Maradt olyan, amilyen.

Véleményem szerint nem a boldog anyuka a jó anyuka. Hanem a felelőségteljes a jó. De ez majd a sztori későbbi részében kibontásra kerül.

Akkor csapassuk, jöjjön a válásom története!